Mentorom, Ken McCracken, családi vállalat tanácsadó https://www.m-fbc.com/ken-mccracken a Családi Alkotmány Akadémia vendége volt nemrégen. Fontosnak éreztem, hogy azok a nyitott alapítók, második generáció tagjai, akik eljöttek hozzánk és egy éven keresztül havi egy napot velünk töltöttek, azért, hogy tőlünk tanuljanak, megismerhessék Ken-t.
Ken-től tanultam mindazt, ami a tankönyvekben nem szerepel, mégis elengedhetetlen a mindennapi munkám során. Amikor egy előadás után jelentkeztem nála, hogy én azzal szeretnék foglalkozni, amivel ő, akkor először meghökkent, aztán pedig megörült. Sokat beszélgettünk és a mondatai most is ott csengenek a füleimben. Amellett, hogy az általa vezetett képzést is elvégeztem, egy teljesen új világ nyílt meg számomra.
A mostani szereplése során beszélgetésünkben szóba került, az örök kérdés, van-e valami ismétlődő motívum a családi cégek átadása során, amely tapasztalatából tanulhatunk itt Magyarországon. Több ilyet is megemlített, amellett a nagyon fontos alapvetés mellett, hogy a családi vállalat tanácsadásban nincsen „best practice”, azaz nincsen legjobb gyakorlat. Minden család más, minden cég más és ezáltal minden egyes ügy egyedi.
Az egyik fontos dolog, amit kiemelt, hogy a családtagok nagyon sokszor tesznek fel egymásnak kérdéseket. Azt én teszem hozzá, hogy sokszor ezeket a kérdéseket nem is szegezik nyíltan egymásnak, hanem mindenki csak saját magával beszélget, hogy vajon mit gondol a másik egyik vagy másik kérdésről.
A kérdés sokszor majdnem mindig ugyanaz az utódok részéről: „Mikor mész majd nyugdíjba?”. Az Alapítók pedig sokszor teszik fel a kérdést gyermekeiknek: „Mikor döntöd már el végre, hogy mit akarsz csinálni?”
Ezekben a kérdésfeltevésekben óhatatlanul megjelenik a türelmetlenség, a sürgetés, az elégedetlenség, a szemrehányás. Ez nem segíti a megkérdezettet abban, hogy a számára is nehéz kérdésekre választ tudjon adni.
Sőt, kifejezetten rossz érzés, amikor egy másik ember felteszi azt a kérdést, amit saját magunk egy jó ideje kerülgetünk. Erre többféle reakció is születhet, a legritkább eset az, hogy egy eredményes beszélgetésben a résztvevők kölcsönösen és a másik számára kielégítően megválaszolják ezeket a kérdéseket.
Gyakoribb, hogy a frusztráció szintje emelkedik, az érintett dühös lesz, vagy vádló a másikkal szemben.
Ken tapasztalata szerint sokkal eredményre vezetőbb, ha ezeket a kérdéseket inkább saját maguknak tesszük fel. Szeniorként: meddig akarok még dolgozni, akarok-e egyáltalán hátrébb húzódni a cégből, át tudom-e alakítani a kapcsolatomat a céggel? Mit szeretnék, hogy hogyan emlékezzenek rám az utódaim?
A következő generáció képviselőinek ezeket a kérdéseket érdemes saját maguknak feltenniük: akarok-e és képes vagyok-e arra, hogy a jövőmet a cég építésének szenteljem? Ez egy valós, személyes igényem, vagy csak egy elvárásnak próbálok megfelelni? Tartok-e attól, hogy ha nemet mondok, akkor sok mindent elveszíthetek a családon belül (szeretet, pénz, karrier lehetőség)?
Önmagában a kérdésfeltevés sokat segít abban, hogy a válaszok irányába elinduljunk. Ken nem győzi hangsúlyozni, hogy csak az vezethet a megoldás irányába, ha kellő együttérzéssel közelítjük meg a másik generáció problémáját. Ezt annyival egészíteném ki, hogy ha önmagunkkal is együttérzőek vagyunk – ami talán a legnehezebb feladat – az csak segíti az átadás folyamatát!